2009. június 30., kedd 22:57

Végkövetkeztetés, némi iróniával Vég. Következtetés.

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)
Ez az írásommal nem volt betervezve, amíg a Régi idők versenyhangulata című sorozatom le nem megy, azonban a honlapon olvasott Huber István és Vida Zoltán párbeszéd váltotta ki belőlem ezt a reagálást.
Jó szívvel ajánlom minden sportágunkért aggódó figyelmébe. Lehet, hogy kissé hosszúra sikerült, de a folyamat így látható át globálisan.
Egyébként a Régi idők versenyhangulata sorozatomat a közeljövőben folytatom.
Alcím: Avagy mire lett volna hivatott sportágunk?!
A magyarországi testépítő sport viszontagságos kezdeti állapotáról már adtam némi ízelítőt.
Néhány mondat arról, hogy milyen komoly munkával érte el az a maroknyi csoport az elismertséget, a sportág elfogadtatását, a kezdetleges hobbyból sportággá történő szerveződés folyamatában.
Arról, hogy a nehézségek ellenére voltak sokan, akik akarták űzni ezt a sportot, (ezek maguk a sportolók, a versenyzők) és voltak sokan, mint vezetők (még szerencse) akik akarták, hogy ebből a sportból legyen is valami, azaz felvállalták e sportágnak a szervezését, az irányítást.

Ezek vagy sportágbeliek, vagy más sportágból jövők legyenek, teljesen mindegy, szívügyüknek tekintették azt, amit tettek.
Goda Lajos, Ábel Vilmos, Bitter István, dr. Langermann Péter, Tasnádi László, Fekete Ferenc, Horváth Csaba, Juhász Károly, Rónaszéki András, Lovász György, Musztafa Imre, Gruber Vilmos, később Dr. Szabó Péter, Nánási Balázs, Vida Zoltán, Pintér Ferenc, Varga Miklós, Kovács Ko-Ko István, Kiss Péter, Vojacsek Vilmos, Kenderes Gábor és Attila, stb.stb.
Nagyon, nagyon hosszú lehetne a névsor. Óriási volt a bizonyítási vágy a fiatalokban, a kezdetleges szervezet tisztségviselőiben, mert, ha már szervezetté alakultunk, akkor az egyes szakágak élére felelősség tudattal rendelkező személyt állítottak.
Ezt egyébként (akkor) morális kérdés volt, soha senkinek nem kellett szóvá tenni, hogy mi a feladata, mi az elvárás tőle, maximális elszántsággal, teljes tudásával vetette bele mindenki magát a reá bízott feladatokba.
Az egyébként szinte érezhető is volt az emberek hozzáállásában, hogy nem ímmel-ámmal végezték a dolgukat, vagy, hogy túl nagy hibaszázalékkal dolgoztak volna, mert olyan újszerű volt minden, hogy sokszor a túl sok akarni, tenni vágyó közül is válogathattak a vezetők.

Hihetetlen volt sportágunk iránt az a lelkesedés, az a légkör, amely az egészet körülvette.
Mintha érezte volna mindenki, hogy ebből nagyot lehet alakítani. A rohamos fejlődés meg is hozta a gyümölcsét, bár elfogadtatásunk körül, kezdetben voltak negatív szólamok is.
Érdekes módon nem a szövetségen belülről, hanem külső és feltételezem, nem hozzáértő okostojások tudtak mindig valami negatív jelzővel előrukkolni.
Ráadásul ezek olyan emberek voltak, akik potenciális veszélyt is jelentettek sportágunk számára.
Vagy az akkori média részéről vagy pedig különféle, vezető, vagy inkább úgy fogalmaznék, felsőbb körökbe tartozó személyek részéről hangoztak el gáncsoskodó megjegyzések, azaz olyan személyek részéről, akiknek lehetőségük is volt nagy nyilvánosság előtt hangoztatni negatív véleményüket.
Megjelentettek különféle ledegradáló hangvételű újságcikket, elhangoztak élcelődő rádió – TV. riportok, s ezek mind nem használtak sportágunknak, s ha eljutott kétkedő, de döntésképes vezetők fülébe, máris megvolt egy esetleges megingás, hogy merjek, vagy ne merjek ezért a sportért, ezekért az emberekért tenni?
Volt egy TV-híradós riporter, bizonyos Hajdú János, aki félfasiszta, elferdült hajlamú emberek gyülekezetének titulálta sportunkat, melyet a Társadalmi Szövetségünk vezetősége, maguk a sportolók és minden jobb érzésű ember meglehetősen rosszallott.
Miután ő is megismerkedett sportágunk komoly hátterével, az edzésekkel, a felszereléssel, az ott folyó rendkívüli szervezői, edzés és versenyzői munkával, nyilvánosság előtt elnézést kért, és megkövette az összes érintettet.
Azt hiszem ez volt sportágunk felé a legdurvább kirohanás.
De hát a kutya ugat, a karaván halad, tartja a közmondás. Igen szépen alakultak szerepléseink nem csak a sportágak szervezetein belül, (a nagy egész magyarországi sportszövetséget értem ez alatt), hanem a nyilvánosság előtt is.
Azért a pozitív, bennünket támogató újság cikkek többségben voltak, méltóképpen prezentálva ez által törekvésünk helyességét.
Pozitív reakciót váltottak ki azok a riportok, amelyek írói hajlandók voltak felkeresni egy- egy színvonalasabb edzőtermet, és személyesen meggyőződni az ott folyó hallatlanul komoly kemény, szervezetten zajló, és persze eredményes edzésmunkáról.
Emlékszem még Szegő András, vagy dr. Frenkl Róbert professzor igen pozitív hangvételű cikkeire, ezek azért az akkori médiában már komoly szaktekintélyek nyilatkozatainak számítottak.
Ezek a pozitív kritikák mind a szimpatizánsok létszám növekedésében, mind pedig az edzőtermek látogatottságában volt kézzel fogható. Azért voltak olyan fergeteges hangulatú és rendkívül nagy nézettségű versenyek a korai rendezvények.
A változás sportágunk hivatalos elfogadásával felerősödött. 1988. január 9. Mint már korábban is írtam, hatalmas, egész napos rendezvény volt a beiktatási ceremónia, az amerikai profi szekció néhány illusztris versenyzőjével megspékelve, a Világszövetség Elnökének, Ben Weidernek a részvételével, bemutatót tartott az akkori hazai testépítő élmezőny női – férfi válogatott kerete.
Bejegyzett sportággá váltunk. Ez a magyarországi sportéletre nézve is pezsdítően hatott.
Máig őrzök egy olyan újságcikket, ahol országos szinten már 60-ezres testépítő sportolói táborról írtak.
Bizonyítani akartunk és tudtunk is bizonyítani. Életképesnek, mi több hallatlan népszerűnek tűnt sportágunk.
És ez így is volt. Az akkori OTSH (Országos Testnevelési és Sport Hivatal) szakemberei is egy olyan szervezet kialakulásával találták szemben magukat, amely szinte elhappolja a sportágak elől a fiatal utánpótlás bázisukat, mert a népszerűségünk hallatlanul az egekbe szökött, és újfajta mozgáskultúrájával, életmódjával, látványos szerepléseivel az átlagemberek tömegeivel találta meg az összhangot. Ilyen megnyilvánulás volt az a személyesen is megélt élmény, amikor a helyi súlyemelő klub vezetői konkurenciát láttak bennünk, határozottan tiltva a súlyemelőket a testépítőktől, akár barátkozás, vagy edzőterem látogatás terén. (bennünket kitiltottak onnan, őket nem engedték hozzánk)

Tehát, mint a sportágak között is a feltörekvő ellenfélre, vagy inkább vetélytársra kellett számítaniuk. Úgy éreztem akkor, hogy az nem semmi, ami akkoriban körülöttünk zajlott. És ide tartozni, mit mondjak, igen felemelő érzés volt, büszkén vállaltam a címet, s vallottam magam testépítőnek.
Ez így mind nagyon szépnek és bizakodásra okot adó folyamatnak tűnt, de sajnos nem vált azzá.
A siker ellenére érezni lehetett azt a reménytelen küzdelmet, amely a Szövetségen belül a tisztségviselők között zajlott, s melyet a mai napig nem tudott megoldani szövetségünk, mi több szép lassan teljesen felőrölte magát, szétzilálódott.
Ráadásul úgy, hogy a belső viszálykodások mellett egyik elnök váltotta a másikat. Hol kicsinyes hatalmi harcok, hol klubérdekek ütköztek, anyagi vagy éppen erkölcsi kérdések borzolták egyes esetekben a belső hangulatot, csak az nem volt világos előttük, hogy a sportágnak komoly elfogadtatást harcoljanak ki, még mielőtt lecsengett volna a kezdeti hihetetlen felfelé ívelő népszerűségünk.
És ezért az elfogadtatásért nem csak, sőt igazán nem csak a szövetségünkön belül kellett volna sokat tenni, hanem ez már sportpolitikai törekvés lett volna.
Nyitni kellett volna. Vezetőinknek, ennek az apparátusnak egységes erővel, sokkal többet kellett volna tenni, komolyabban kellett volna venni az egészet, mai szóhasználattal élve, sokkal keményebben kellett volna nyomulniuk.
Szétzilálták erőiket, tehetségüket a belső viszálykodásokkal, s igaz, hogy ezek a torzsalkodások eleinte a testépítés és az erőemelés szét válásához vezettek, később azonban (mivel csak a testépítő szövetség helyzetét ismerem) a testépítésben is eluralkodtak a belső nézet különbségek. Elismertséget szerezni az országot vezető felelős emberek között is, tekintélyt szerezni a sportágnak, ez lett volna egy elnök és vezérkara nagy horderejű feladata.
Az egészben az a legszomorúbb, hogy egy emberöltő alatt történt mindez.
Volt a sportágunknak egy hatalmas felfutása, a nagy lehetőség és egy szinte teljes megsemmisüléssel felérő elsorvadása, ahol ma is tartunk.
Pl. elmulasztották kiverekedni az ifjúság egészséges életmódra történő nevelésében való részvételt, a testépítés fiatalok magatartására gyakorolt hatását hangoztatni, a szabadidő hasznos eltöltését, vagy az egészséges életmódra történő nevelést, (főleg a mai világunkban) de a testépítő sport, mint más sportágakra gyakorolt hasznos, kiegészítő tevékenység hatását, stb. kellett volna sokkal jobban képviselni, hangoztatni a média bevonásával.
Nem is tudom, hogy valaha ilyen irányú tevékenységeket egyáltalán kifejtett e szövetségünk?
A Szövetségünknek sportágunk arculatát kellett volna kialakítani, nem volt, mai magyar szóval élve, menedzsmentje. (management?) Nyitni kellett volna a tömegek felé, s nem csak magával a sportággal, ügyes-bajos dolgaival, belső ügyeivel foglakozni, mert ez felőrölte szinte a teljes szakember gárdát.
Sohasem gondoskodtak a vezetők a fiatalításról, és itt nem a sportolók fiatalítását értem, mert azok buzgón mindig voltak, hanem az aktivisták, új, betanított, fiatal, képzett szakemberek (edzők, szervezők, tisztségviselők)) kinevelését értem ez alatt.
A frissítés hiányzott, nem látszott egy folyamat. Hát igen, ezek mind-mind egyenként is nagy horderejű feladatok lettek volna.
Ezekhez a mi szövetségünk sohasem nőtt fel, gyanítom, hogy ekkora feladatot képtelen lett volna ellátni.
Állandóan aktív, tenni vágyó embereket nem hoztak be a vezetők soraiba, mert egy hosszú, aktív pályafutás során óhatatlan a régiek elfáradása, a hivatás iránti közömbösség kialakulása.
Ilyenkor pedig tudni kellene kiszállni az egészből, átadni a helyünket olyanok számára, akiket, ha jól neveltünk, méltóképpen viszik tovább az örökséget.
Tehát, amikor fentebb azt írtam, hogy ebből nagyot lehetett volna alakítani, akkor nem csak egy emberöltőre gondoltam.
Azaz, hogy ennyi idő alatt képes születni és tönkre is menni valami.
Sajnos ma már keserű szájízzel jelentem ki, csak múlt időben beszélhetünk mindezekről a meg nem valósult lehetőségekről.
Igaz, hogy bejegyzett sportág lettünk, de valahol a hobby és a tömegsport szintjén vegetálunk.
Szinte jelentéktelen sportággá sorvadt a testépítés, hála a mai vezetés filozófiájának, jobb híján túlsúlyba került a fitness szakág, szinte elfogadhatatlan, hogy a klasszikus testépítésen kívül nincs versenyezni akaró sportolónk.
Az agilisabb klubok, edzőtermek sajnos kénytelenek újabb szövetségek felé nyitni és ott bizonyítani, (pl. Vida Fitness, Fitness 2000) mindenki görcsöl, küszködik külön-külön, magukra maradva, és még így is eredményesen, ezt a küszködést pedig nagyon fájó látni. Néhányan még nem adták fel, tudják, hogy Magyarországon mindig voltak, és vannak nagyon jó testépítők, nők és férfiak, akikkel a világ nagy versenyein számolni kell.
Én nem felelőst, vagy felelősöket keresnék, hanem az egésznek, úgy ahogy van, a rendbetételét, újra egy lehetőséget arra, hogy a romokból a sportágunk, mint valami főnix madár a hamvaiból újjáéledjen.
A régi, hozzáértő szakembereket visszahozva, amíg vannak ilyenek, megújulva, ismét hatásos sportággá váljon a testépítő sport.
Mit mondjak, reménytelen a helyzet? Vagy merjünk bízni még ebben?



Zimmermann Feri voltam


VÉGE
Megjelent: 458 alkalommal