Hát akkor mi? Ismeretlen, de valamit kellene kezdenem magammal, mert borzasztóan vágytam arra, hogy bármi áron valami elképesztőt alkossak. Tudni kell, hogy az elmúlt rendszerben olyan elszigeteltségben éltünk, hogy ilyen sportról, mint a testépítés, és hogy egyáltalán létezik e, csak a véletlen során szereztünk tudomást. Édesapám az idő tájt egy postán dolgozott, amikor hazaállított egy olyan mini képes újsággal, ami SV-néven (sportolj velünk) került a köztudatba, és az Országos Sporthivatal kiadványa volt. Ez sok sport között a Nyugatról beszivárgó, de akkor még idegenkedve fogadott testépítéssel is kezdett foglalkozni. Nem tartották sportnak, csak valamilyen alakformáló furcsa extrém- testmozgásnak, csodabogárnak. Az, hogy az első SV ilyen hatással volt rám, annak is köszönhető, hogy azokban a számokban az akkor nagy amerikai testépítő sztárok voltak láthatók. Ilyenek, mint Frank Zane, Sergio Oliva, Arnold Schwarzenegger, Dave Draper, Franco Colombo, Serge Nubret, stb., stb.
Ámulva, tátott szájjal, lenyűgözve bámultam a képeket, azt sem tudtam, hogy e világon vagyok e, mint amikor a gyereknek azt mondják, holnap karácsony és reggel ott áll a feldíszített karácsonyfa. Ezt, esküszöm tiszta szívemből mondom, így éreztem. Manapság amikor interneten, újságokban már, akár napi szinten is találkozhatnak fiatalok hasonló témákkal, már nem ilyen átütő erejű az egész. Nem volt kérdés többé, hogy mit fogok ezután sportolni. Azok az eszményi, tökéletes formájú versenyzők, az edzőtermi gyakorlatok, az egész dolog, úgy átfogóan teljesen elkápráztatott.
Olyan undor fogott el az egész rendszerrel szemben, hogy hol voltunk mi eddig, miért nem tudhatunk mi erről, hisz ezek itt az újságban már, nem hogy világszínvonalú amatőr versenyzők, hanem profi státuszú versenyzők. Elhallgatták előlünk az egész folyamatot, a tényt, hogy egyáltalán létezik ilyen, és kikiáltják valamilyen extrém nem egészséges valaminek, ami csak rossz lehet, ha nyugatról jön. Mint valami könyöradományt, odalökik ezt az újságot, tessék, csorogjon a nyálatok, lássátok, ti ilyenek sosem lesztek, mégis valamit azért mutatunk belőlük, mert valahol azért minket is érdekel és nekünk is tetszik. Mondhatták ezt rendszerünk nagyjai.
Tehát óriási fáziskésésben voltunk. Amikor még senkik voltunk, Amerikában és Ny. Európában már népszerű sport volt a testépítés. Elkezdtünk valamit, de iszonyatos szegénységben, a semmiből összetarhálva minden egyes felszerelést. A nagylelkű rendszer annyiban azért a lényeg mögé látott, hogy a fiataloknak ez egy jó elfoglaltság, netalán egészséges testalkatú emberek válhatnak belőlük, így aztán nagy kegyesen legalább a kihasználatlanul álló önkormányzati (akkor még tanácsi) pincéket rendelkezésünkre bocsátották. Ezeket mi magunk hoztuk használható állapotba és kezdtük összeszedni a szükséges tárgyi eszközöket. Mit mondjak, irgalmatlan nehéz volt. Ma, ha van pénzem, egy sport áruházból olyan gépekkel rendezem be a termet, amilyennel óhajtom. Ez a ma, de akkor, amikor csak az SV-ből az emberi arányokon keresztül tudtunk következtetni egy felszerelés méreteire és azt úgy előállítani, hogy működjön is, kész csoda volt. Jobbára azonban csak padokon és szabad súlyokkal végeztük a gyakorlatainkat, mindamellett, hogy mindannyiunknak volt munkahelye, tehát munka után, a felszerelések előállítását, a terem kialakítását követően, vagy amellett tudtunk edzeni.
Valahogy úgy alakult a sportolói kör, hogy mindenki szenvedélyesen szerette ezt a sportot. Ha a teremért kellett valamit tenni, együtt voltunk, ha takarítani kellett a termet, együtt végeztük, az edzéseken, jó hangulatban, egymást ösztönözve együtt volt a társaság. Hétvégén egy-egy moziba, vagy szórakozni is együtt jártunk. Összetartó társaság volt, egymást ösztönöztük az eredmények eléréséért. A rendszeres edzés, a módszeres étkezés (már amilyen lehetőségek voltak abban az időben) megtette a hatását. Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy főiskolai tanulmányaim miatt Budapestre kerültem néhány évre. Nyakamba vettem a várost és felhajtottam egy budai munkásszálló alagsorában berendezett, akkor is szedett vedett színvonalon kinéző edző helyiséget. Teremnek semmiképp nem mondanám. Itt egy fiú, mivel helyi lakos volt, ismerte a működő edzőtermeket, így kerültem a Hegedűs Gyula utcai Langermann féle pince terembe. Ez már békéscsabai színvonalú termünkhöz képest is minőségi ugrásnak számított. Azt kell mondanom, hogy az addig eltelt időszakig is nagyon sokat fejlődtem Békéscsabán. Dr. Langermann Péter (első edzőm) lehetőséget látott bennem, s nem is titkolta, hogy versenyzőt akar belőlem nevelni. Ez engem hihetetlen boldoggá tett, szinte szárnyaltam. El nem tudtam képzelni, hogy egyszer én, a kis csóró vidéki, színpadra áll majd és több száz fős nézőközönség előtt bemutatkozhat a sportágban.
Hihetetlen akaraterővel, felpörögve, lelkesedve vetettem bele magam a megemelt edzési programba, hisz azelőtt egy normális edzéstervet nem tudtam előállítani, csak az SV. adott némi útmutatást, de hát azok is profi testépítők számára voltak kialakítva, ugyancsak profi, mit ne mondjak amerikai étkezési lehetőségekkel, és már akkor is táplálék kiegészítőkkel. Ezekkel mi mind nem rendelkeztünk. Edzőmtől étkezésre vonatkozó ismereteket is szereztem, nem csak a természetes étkezést illetően, hanem az idő tájt Budapesten már beszerezhető tápkiegekre vonatkozóan is. A fejlődés látványos volt. Egy idő után híre ment Budapesten, hogy a Langermann edz egy embert, aki versenyző lehet, és különféle edzőtermekből a riválisok lejöttek megnézni az edzéseimet. Feszélyezett ez a helyzet, ugyanakkor rettentően feldobott, hogy vetélytársat látnak bennem, és ebben az időszakban ismertem meg több, akkor már Budapesten hírnevet szerzett testépítőt, mint Nagy Tibort, Bitter Pistát, Tasnádi Lacit, aki erőemelésben is kimagasló volt. Budán a Fekete féle teremben nagyon sok sportolót, más termekből is pl. a Vojacsek Vilit, vagy a Koko Pistit, Kis Pétert, Minza Karcsit, de sorolhatnám sokáig a neveket, ezek mind-mind személyes ismerősökké váltak, amire borzasztóan büszke voltam.
Éreztem, hogy bekerültem egy olyan közegbe, ahol már kezdek felmutatni valamit, és ezt a többiek is elismerik. Nem beszélve arról a tényről, hogy milyen újdonság volt emberek között ilyen testalkattal megfordulni. Ez abban az időben újdonság volt, az emberek felnéztek ránk, mintegy példaképnek tekintettek bennünket, különösen az ifjúság, a fiatalság körében voltunk népszerűek. Ez abban az időben sport volt, igazi sporttá alakult, nem megfélemlítő külsejű robosztus izomagyú állat, aki csak erre jó, hanem ízlésesen kidolgozott, atlétikus, sportos megjelenésű, kultúrált fiatalok benyomását keltettük.
A buszmegállóban vadidegen emberek odajöttek beszélgetni, érdeklődtek sportunk iránt, elismerően nyilatkoztak a járókelők, hiszen más portokban nem volt ennyire kihangsúlyozva az izmos testalkat, s ez a lányoknak sem volt közömbös. Mivel újdonság volt sportunk, egyáltalán nem volt negatív felhangja a nők körében a megítélésünk, később, évekkel később viszont kezdett másfajta irányzat eluralkodni a sportágunk megítélésében. Na és a versenyek. Azok voltak csak igazán fergeteges rendezvények, erről azonban majd egy további élménybeszámolómban írok. Üdv mindenkinek, aki még ma is vonzónak találja a testépítő sportágat.
Zimmermann Ferenc
