2009. november 02., hétfő 23:19

Múlt idéző, régi idők edzőtermeinek hangulata, régi idők verseny hangulata

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)
Ezekkel a sorokkal azokba a régmúlt időkbe utazhat az olvasó, amikor a testépítő sport ismeretlen világába belecsöppenni újszerűnek, szenzációnak számított.
Aki benne volt, az a sportág rengeteg szépségével, sokoldalúságával találkozhatott, aki pedig nem, csak mint mellénk csapódó kívülálló hallhatott róla, álmélkodva, szájtátva tudhatott meg teljesen új, addig ismeretlen dolgokat, érdekességeket. Nem volt internet, nem hogy videó, még nagyon TV-sem.
Kezdő testépítőként sosem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek ezt a tudást tovább adni, érdekelni fog e valakit egyáltalán az, amit tudok, olyan szakmai tudásra tegyek szert, amellyel másokat eredmények elérésére tudok ösztönözni.
Nem is ilyen céllal indultam ezen az úton. Úgy gondoltam, ha már sikeres versenyző leszek, az már nekem bőven elég, törődjek csak a saját pályám mind fényesebb felfelé ívelésén, temetkezzem el a formám mind tökéletesebb csiszolásában, s ha már kiöregszem a versenyzésből, majd elmerengek a múlt eseményein, az emlékeimen.
Akkor még arra sem gondoltam, hogy megöregszem. Mégis észrevétlenül elmúlt a sportban 5- sikeres év, aztán még 5, majd újabb l0-év, és ott tartottam, hogy már masters korcsoportban versenyzem, itt is eltelt l0-év és azt vettem észre, hogy a szövetségtől jó barátaim az 50. születésnapomon köszöntenek.

Az ember a legkevésbé gondol arra az egyszerű következményre, ami majd megtörténik. Pedig így utólag csakugyan egyszerűnek, érthetőnek tűnik. Persze ehhez az a nagyfokú elkötelezettség, testépítő sport iránti imádat szükséges, amelyben mindig is benne voltam. Bolondultam ezért a sportért, bármilyen csapnivaló felszereléssel is edzettünk, a szegénységnél csak az elszántságunk volt nagyobb.
Mint a megszállottak edzettünk, kiéhezve, (mármint a sportra) kíméletlenül hajtva magunkat, nem ismertünk mást csak a sportunkat. Szinte mániákusan a sportág körül forgott minden. Szerencsére sportágunk sajátossága, hogy volt és van téma bőven.
Ha nem edzettünk, akkor a teremben tettünk-vettünk, tökéletesítettük a felszerelést, vagy ha nem, hát összejöttünk és beszélgettünk a sportról, az edzésekről, a gyakorlatokról, azok kivitelezéséről, az arányosságról, egyszóval mindenről, ami ezzel kapcsolatban felmerült.
Így kezdődött, ilyen egyszerűen, észrevétlenül. Mivel hosszú évek során a termünkből csak én versenyeztem egyedül, hol egyik, hol másik edzőtársam kérte, hogy segítsek, figyeljek a gyakorlatai során.
Gyakran kijavítottuk egymást, ha nem csináltuk helyesen, megbeszéltük, mi miért nem jó. Vagy, ha éppen a felszerelések körül voltak gondok. Volt olyan eset, hogy teremvezetőként lementem a terembe, egy szál magam, leültem, néztem a felszereléseket, elmerengtem, hogyan rendezzem ésszerűbben azokat, mi kellene még, hogyan lehetne még sokoldalúbban edzeni. Úgy éreztem, amit csinálok, tökéletesen kitölti az életemnek azt a részét, amire mindig vágytam és ez borzasztó nagy űrt pótolt az életemben.
Úgy éreztem ez az, ami érdekel, és kezdek kicsit érteni is hozzá.
Ekkor már tudtam, hogy nem csak a magam kényelme a fontos, a terembe járó sportolók érdekében is teszem azt, amit kell. Egyre mélyebben másztam bele az ilyen irányú tevékenységekbe. Egyre több gondot vettem a nyakamba.
Kezdtem már felelősnek érezni magam, ha valaki kért bizonyos dolgot. (pl. szóltak, hogy Feri a csigás hátgépen szálkásabb a drótkötél, mint te, jó lenne kicserélni)
Ilyen dolgokkal is foglalkoztam, mert nem volt olyan, hogy karbantartó. Természetesen a gondok, az elfoglaltság ellenére szívesen tettem, mert minden, ami a testépítéssel volt kapcsolatos, talán újszerűsége miatt, nagyon érdekelt.
Sportvonatkozásban is változáson estem át, nem volt elég ösztönösen csak edzeni. Utána kellett néznem, olyan dolgoknak (persze teljesen önszántamból) amelyek az elemi továbbfejlődéshez szükségesek voltak, vagy, hogy be ne égjek, ha kérdeznek valamit.
Volt egy angol nyelvet tudó orvos ismerősöm, akit állandóan az angol testépítő újságok cikkeinek lefordításával molesztáltam, ezeket az ismereteket mindenképpen neki köszönhetem. Nagyon sok hasznos dolgot tudtam meg így, többek között edzési módokról, étkezésről, egészségügyi témákról stb.stb.
Csodálom, vagy inkább mondjam azt, elképedek a mai fiatalokon (némelyiken), lejönnek a terembe, azzal, hogy ők már edzettek máshol, korábban.
Ennek ellenére olyan idétlenül, borzasztó módon végeznek egy-egy gyakorlatot, vagy használnak egy gépet, hogy kiábrándító.
Például rászóltam az egyik gyerekre, hogy bocs, hadd segítsek, ez így nem szabályos, mire sértődötten közli, jó az nekem így is, közöltem vele, hogy nekem viszont nem, és mivel te jöttél le ebbe a terembe, nagyon gyorsan szedd össze cókmókodat és húzzál innen oda, ahol eltűrik a pofátlanságod. Ilyen is volt.
Úgy látszik, néhány terem fő ténykedése csak a tagdíj, vagy részvételi díj beszedéséig terjed, a tagokkal foglalkozni már macerás. Legalább a gyakorlatok helyes végrehajtásáig jutnának el. Némelyiküknek halvány fogalma sincs azok kivitelezéséről, a felszerelés szabályos használatáról. Így aztán az eredmény is olyan.
A termünkben én minden új belépőnek egy olyan gyakorlatsort (nem edzéstervet) adtam, amely a pillanatnyi kezdeti erőállapotának megfelelő terhelést tartalmazta.
Lelkükre kötve, hogy nem elhagyni, mert ha a teremben zárás után megtalálom elhagyva, széttépem. Így aztán nagy becsben is tartották, mert tudták, hogy azt a programot komoly felmérési munka előzte meg.
Természetesen emiatt mindenkivel külön-külön foglakozni kellett, legalábbis addig, amíg végigvettük, felmértük azokat az izomcsoportokat, amelyeket edzeni akart. Mert nem mindenki akart versenyezni, egyikük fogyni akart, más egy kicsit arányosabban kinézni, vagy túl sovány létére egy kis tömeget felszedni. Mindenre volt recept. Strapás volt, az nem vitás, de ott nem volt „majd összecsinálom magam” edzés.
Annak ellenére kellőképpen lefáradtak, és látványosan fejlődtek is, de hát nem is volt percekig egyhelyben ülés, pletyi, meg sztorizás, garantáltan mindenki átizzadt pólóban fejezte be az edzését. Azok a régiek a mai napig emlegetik az edzések hangulatát, a termet, a légkört, a családias társaságot.
Beigazolódott, ha tökéletesen akarjuk csinálni, amit vállaltunk, akkor lassan, de biztosan életformánkká kell, hogy váljon ez az egész. Kezdetben (a 70-as években) olyan külföldi újságokat nézegettünk leesett állal, ámulva, amelyek csak elvétve jutottak be az országba, még ma sem tudom hogyan, aztán észrevétlenül szinte rongyosra lapozgattuk.
Nagy becsben tartottuk ezeket. (Muscle magazin) Majd amikor évekkel később már lehetőség volt rá, postán én pl. a német testépítő magazint, a Sportrevue-t rendeltem meg. Ezek jobbára az európai, ezen belül is a német testépítéssel foglalkoztak, de azért a tengerentúli profi versenyzők kiválóságait is megtalálhattuk benne. Abban az időben úgy láttam az európai élmezőnyt a németek adták, mert közülük több is eljutott profi szintig is, mint pl. Peter Hensel, Jozef Grolmus, Ralf Möller, Thomas Scheu, Jusup Wilkos, Erwin Knoller, vagy a kis kategóriás Hermann Hoffend, vagy Hubert Metz, akivel még versenyeimen is találkoztam, igaz ő a Bitter Pistával a magas kategóriájában versenyzett.
Némelyikük még a magyarországi nemzetközi versenyekre is eljött. Több testépítő ért el pofi szintet Európából, minta ma, vagy legalábbis nem volt olyan észvesztő a különbség köztük, mint pl. a holland Berry de Mey, vagy a litván Olev Annus, de a spanyol Juan Carlos Lopez, a török Ahmed Enünlü, Tev Ulusoglu,a svéd Lance Dreher, vagy az olasz Renato Bretegna.
Azért nem feledkezhetek meg a hosszú idő után újra a világ élmezőnyébe jutó európaiakról, a mai három (német) muskétásról, vagy nagyágyúról?: Günther Schlierkamp, Marcus Rühl és Denis Wolf személyéről, akikkel igazán potenciális ellenfélként kell számolniuk a Mr. Olympián résztvevőknek.
A néhai csehszlovákok is mindig kiváló versenyzőkkel rendelkeztek, nem tennék különbséget köztük, mert minden súlycsoportban voltak világszínvonalú versenyzőik.
A románok is kineveltek időnként jó versenyzőket, pl. Kántor Jenő, aki személyes jó barátom is lett, vagy Giurgiu Nikolai, szintén jó kapcsolatom van vele, vagy a szerbek pl. Petar Celik személyében.
A női testépítés is ebben az időben kezdett nagyon-nagyon lassan alakulni. Félelmetesnek találták azokat az izmos nőket (ma már a Magyar Bajnokságban izmosabb nők vannak) akik a profi szinten megjelentek, mint pl. az első fecske, az amerikai Rachel Mc, Lies, majd Corry Everson, aki leszorította őt a trónról. Később mindkettőt filmekben láthattuk viszont. A roppant vonzó Gladys Portugues szépsége mellett kiváló fizikummal is rendelkezett, nem utolsó sorban a később szintén filmsztárrá avanzsált Jean Claude van Damme felesége lett, vagy a német Anja Langer, vagy Anja Albrecht.
Hazai viszonyaink közepette is akadtak szép számmal női versenyzők, akikre a mai fiatalok talán hallomásból vagy még gyerekként emlékezhetnek, mint Balogh Ágnes, Bieber Hajni, vagy Kolmann Klári, Szabó Ibolya, kicsit később Szikszay Gabriella, aztán Rubos Kati, Taksonyi Erika. Ők valamennyien nemzetközi szinten is sikereket vívtak ki, s igazán megelőzték korukat, mert a régi képeket nézve pl. a Szikszay Gabi vagy a Rubos Kati, de Taksonyi Erika, még ma is jó helyen zárnának azzal a formájukkal.
Motiváció tehát volt, csak a táplálék kiegészítők hiányoztak nagyon. Lehet, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk nekik, mint amit valójában értek, de feltételezem, hogy pszichésen is sokat lendítettek volna rajtunk. A választékos étkezéssel nem oldottunk meg mindent. Mint, ahogy a konzervatív régi nagy öreg profi testépítők is inkább hittek egy jó bélszín vagy marha felsál tápértékében, mint pl. egy shake tartalmában.
Arnold Schwarzenegger is egy jó szelet rostonsültet többre becsült (eleinte) mint egy fehérjeturmixot, aztán amikor a kifinomult minőséget kellett hozni, már Amerikában, igenis szükségét látta a kiegészítő koncentrátumok fogyasztásának, amely megkímélte őt a sok, nehéz étkezéstől, az ezzel együtt járó gyomor kitágulásától. Meg aztán egy ilyen brutális adag marhahús elfogyasztása után talán még 4-óra múlva sem kíván az ember mást enni, nem is beszélve a tápkiegek sokoldalú összetételéről, amelyek még a módszeresen összeválogatott ételekből is hiányoztak. A sűrű étkezések szükségessé tették a táplálék gyors felszívódását. Tehát a kidolgozás idején, a formába hozásnál vált rendkívüli módon szükségszerűvé a kevesebb mennyiség nagyobb hatékonyság elve. Hiszen az étkezések között napjában akár többször is edzeni kellett.
Tehát ilyen körülmények között, illetve mindezek hiányában roppant nehéz volt lépést tartani az akkori európai élmezőnnyel, de küzdöttünk, igyekeztünk ledolgozni a hátrányunkat.
A szocialista rendszer fennállása során csupán az un. keleti blokk országain belül, csak a vasfüggönyön innen versenyezhettünk, így nem is volt különösebb minőségi eltérés azoktól, hiszen ők sem voltak kedvezőbb helyzetben. E versenyeken rendszerint dobogón végeztem, sőt abszolút versenyeken is gyakran megfoghattam egy második helyet.
Ahol izomcsoport versenyek is voltak, a has, a kar, mint erősségeim, sok sikert hoztak. Amint már lehetőség nyílt egy nyíltabb rendezésű európai versenyen részt vennünk, már kibuktak a hiányosságaink. Hiába voltunk kidolgozottabbak, szárazabbak, a nyugati államok versenyzői emellett még tömegesebbek is voltak. Bitter Pista ezeken a versenyeken nagy tömege következtében még állta a sarat velük szemben, de a kisebb kategóriákban már megmutatkoztak a tömegbeli hiányosságok. Nem értettük, hogy két 85kg-os versenyző között miért van mégis tömegbeli eltérés? Mondjuk, a belga vagy német versenyző ugyanakkora súlyával miért látszik tömegesebbnek, mint pl. egy magyar. Ezt sehogy sem tudtuk felfogni, míg végül rájöttünk, hogy feltehetően ők sem edzenek többet, mint mi, csak ami azon kívül következik, az a nem mindegy.
Azt mondhatom óriási elismerés és élmény volt magyar válogatott testépítőnek lenni, még amellett is, hogy ezek a negatív hatások értek.
Szerencsésnek tartom magam, hogy ezekben az években már olyan színvonalon versenyezhettem, hogy felkértek egy-egy meghívásos versenyen való részvételre.
Ilyenek voltak a kezdeti pénzdíjas, vagy meghívásos versenyek, ahol nem nagy összegeket, vagy táplálék kiegészítőt lehetett nyerni, de legalább ösztönzőleg hatott, s ha megélni belőle nem is tudtunk, de még jobban élni sem, némileg vigaszt nyújtott mégis a befektetett ezresek viszonzásaként.
Az első Magyar Bajnoki címem megnyerése után öt évvel (a 80-as évek elején) kezdődtek azok a szép évek, amikor már részt vehettem válogatott testépítőként egy-egy nemzetközi versenyen, GP-n, EB-n, vagy világversenyen. Ezekről is fogok írni.
Üdv minden olvasónak.

Zimmermann Feri.
Megjelent: 696 alkalommal