Hetekkel a verseny időpontja előtt megtudtuk (edzőmmel dr. Langermann Péterrel) hogy a nagy esemény igen nagy lesz. Ezt azért merem így leírni, mert Budapesti viszonylatban is éreztem ennek a jelentőségét, azt, hogy az edzőtermekben beindult egyfajta nyüzsgés. A szervezés, rendezés igazi országos méretű esemény képét vetítette előre. Felbolydult méhkashoz hasonlítottak akkoriban az edzőtermek, a benevezettek egy fokozattal feljebb kapcsoltak edzéseik során, a beszélgetések esélylatolgatássá váltak, mindenki a maga szimpatizánsát helyezte előtérbe.
Az edzéseim, étkezésem, pihenésem szigorú önfegyelem alapján a verseny érdekében történtek. Minden e-köré szerveződött, ennek lett alárendelve. Nem tudok ma sem olyan napi eseményt említeni, amelynek hátterében ne az állt volna ott, hogy két hét múlva Testépítő Magyar Bajnokság. Napi szinten fontossági sorrendet állapítottam meg, hogy a felkészülésem zavartalanul legyen. Az egészből az edzés volt a legsarkalatosabb, aztán az étkezés. Azt tudtam, ha szigorúan betartom az étkezési előírásokat, az edzésekkel csak javítani tudok a minőségemen.
Miután az edzőteremben a napi adag legyűrése megtörtént, a kötelező pózok gyakorlására került sor, s ez sem volt sétagalopp. Igen komoly megterhelést jelentett az egyes izomcsoportok helyes megfogása, megtartása. El lehet képzelni, egy edzéssel kifárasztott izom viselkedését, amikor még mindig görcsös feszülésre kényszerítik. Ezeket végig pózolva, következett a szabadon választott műsor zenére történő gyakorlása. Ismertem egy bizonyos gyakorlatsort, amelyet az edzőm egy A-4 es papírlapra pálcika emberekkel ábrázolva lerajzolt. Először ezeket egymás után begyakorolva tanultam meg, majd a magnót bekapcsolva megpróbáltuk a zene ütemére átvinni a pózokat, ügyelve arra, hogy a pózok között látványos, lágy átmenet legyen. Szerintem ezt volt a nehezebb begyakorolni. Ehhez rengeteg gyakorlás kellett, s ha már ment a pózolás a zene ütemére, akkor olyanfajta jártasságot kellett elérni, hogy a versenyen gördülékenynek hasson és bizonyos időszinten belül maradjak. Tehát a közönség tetszetősnek, látványosnak tartsa azt a produkciót, s az sem baj, ha már előadás közben beletapsolnak egy-egy látványos mozdulatsorba.
Így zajlottak napjaim az utolsó hét szerdájáig, amikor már nem edzettem, csak szigorú diétával étkeztem és a folyadékfogyasztásomat is mindössze napi fél literre korlátoztam. Ez persze egy-két napnál tovább nem tarthatott, mert súlyos következményekkel járhat egy-egy ilyen radikális korlátozás, és az anyagcsere összeomlását senki nem merte vállalni. De hát miért is vállaltuk volna, hisz nem sorvasztásról, hanem testépítésről volt szó.
Az utolsó napon elérkezett a nagy izgalommal várt verseny kötelező részének lebonyolítása. Ekkor már mindent szabad volt. Persze óvatosan, mert étkezni már komolyabban lehetett, de a folyadékot csak módszeresen, fokozatosan növelve adhattuk vissza szervezetnek, úgy, hogy minőségi romlást ne idézzen elő.
A kötelező verseny megrendezését a Spartacus budai, Bartók B. úti termében Fekete Ferenc vállalta. Mit mondjak, nem erre a célra alkalmas egy edzőterem. Országos verseny lévén annyi versenyző összejött, hogy tolongva, zsivajban sem öltözködési lehetőség, sem túlságosan bemelegítési lehetőség nem volt. Ráadásul az a tény, hogy nem közönség előtt zajlott a kötelező verseny, bizonyos fokig csalódás is volt, hiszen az ember azért gyakorolt hetekig, hogy a közönségnek mutassa meg a produkcióját, ne csak annak a 7-személyes bírói csoportnak.
Engedjétek meg, hogy itt egy kis szusszanásnyi időt kérjek tőletek, hogy rendezzem a gondolataimat és rövid időn belül egy újabb résszel, konkrétan az első verseny hangulatával folytassam. Addig is üdv mindenkinek.
Zimmermann Feri voltam.
