Nagyon számított a verseny helyezéseinek odaítélése során, hogy ki hol edzett, s hogy az a teremvezető mekkora „szaktekintély” volt az akkori Társadalmi Szövetségben.
Tehát a vidéki versenyzők is igyekeztek olyan budapesti klubhoz „igazolni”, ahol érezhették azt a hátszelet, amely egy kis segítséget jelentett egy-egy verseny kapcsán. Az én klubválasztásom egyszerű volt. Nem ismertem előtte egyetlen termet, teremvezetőt sem.
Az az ismerősöm, akivel a testépítés vonatkozásában először kapcsolatba kerültem, nem vitt máshová, mint a Langermann-féle terembe.
Nem is volt tehát több klub közül választási lehetőségem, de azt hiszem nem is bántam, mert azonnal elfogadtam azt a lehetőséget, amelyet ott kaptam, s miután később több termet is megismertem, nem tartottam sokkal jobbnak azokat sem az általam választottnál, úgy felszereltség, mint vezető szakember vonatkozásában.
Maximálisan éreztették velem, hogy nem soroltak be a klubtagok tömegébe, hanem mint potenciális lehetőség, később, mint versenyző, kiemelt bánásmódnak örvendhettem.
Már az első edzések után sokkal több figyelmet kaptam, mint talán mások, de ez engem inkább elszántabbá tett, mint sem elbizakodottá, mert mindig is tartottam a negatív megítéléstől.
Ezt a sportot többre tartottam, mint, hogy én egyszer is negatív színben tűnjek fel, akár viselkedésem, akár az edzések terén.
Visszakanyarodva az első verseny előtti hangulathoz, már érzékeltettem, hogy hol, milyen légkörben zajlott életem első ilyen irányú szereplése.
Az a stressz, az a hihetetlen izgalom, amely az első fellépéssel járt, később már soha nem ismétlődött meg, úgyszólván tűzkeresztség volt, amelyről előtte elképzelésem sem volt. A verseny előtti felkészülési láz, a verseny előtti néhány óra, az a hihetetlen –részemről- komoly készülődés, többé nem ismétlődött már meg.
Természetesen ezt követően is véresen komolyan vettem a felkészülést, az étkezést az edzéseket, de úgy éreztem, hogy ez már nem véletlenszerű, már tudok uralkodni az érzéseimen, nem olyan ismeretlen minden, mint az első verseny előtt. Volt ugyan egy egészséges izgalom később is, de az első, az valami kábulat volt.
A Budapest, Bartók B. úti Spari terem, Fekete Feri bá féle testépítő fellegvár, mert valljuk meg, abban az időben valóban az volt, a maga nemében azt hiszem Budapest-szerte a legszakszerűbben berendezett terem volt, az ott folyó munka, az irányítás, a garantált eredmény elérésének lehetősége önmagáért beszélt.
Klubbon kívül is közismert volt az a szigor, amellyel ott találkozott az ember, de abban a teremben még véletlenül sem fordult elő, hogy valaki ne edzésterv szerint dolgozott volna.
Itt mindenki előtt megvolt az a lehetőség, mellyel bárki eldönthette, hogy versenyző leszek, vagy egyszerűen csak kondizni akarok. Nagyon sokan edzettek itt, a szigorúság ellenére is, hisz, olyan népszerű volt akkoriban a testépítés, hogy a fiatalok nagy hányada választotta sportágának a testépítést.
Az a hangulat, hogy nem egy egyszerű edzésről van szó, borzasztó nyomással nehezedett rám, miközben többedmagammal mentünk le a terembe.
Az a szó, hogy verseny, nekem akkora élmény volt, amit más, korábbi sportágaimban soha nem éreztem át.
Nem tudom máig sem az okát, de részemre sokkal felemelőbb volt testépítésben rajthoz állni, versenyre készülni, mint bármikor korábban.
Igen kikészült állapotban érkeztem meg a verseny helyszínére azon a délutánon, már teljesen kizsigereltem magam, mire a nyári hőségben a fent leírt teremben a mérlegeléshez készülődtünk.
Az átöltözés után hihetetlen zsivaj és kavarodás fogadott bennünket egy belső teremben. A nagy tumultus és hangzavar miatt a mérlegelést vezető néha csak kiabálva tudta a versenyzők figyelmét felhívni arra, mit kell tenniük.
A mérlegelés testmagasság szerint, már póznadrágban zajlott.
Pl. a mérlegelő bekiabálta, hogy figyelem 165-től - 175cm-ig kategória következik. A klubbonként nevezett versenyzők sorban állva várták a hitelesítést, majd a regisztráció miatt a rendező bizottság elé, egy asztalhoz kellett mennünk, ahol a név, klub, testmagasság bejegyzése után rajtszámot húztunk.
Miután ez megtörtént türelmesen vártuk, amíg az összes kategória mérlegelése lezajlott, majd rajtszám szerint, már név nélkül, szólították a legkisebbeket, egy falon függő transzparens előtt, a héttagú bírói asztallal szemben felállva.
A transzparens egy nagyméretű testépítő alakot ábrázolt, alatta az aktuális verseny nevével és az időponttal, melyet másnap a szabadon választott verseny helyszínén újra kifüggesztettek. A kezdetekre jellemző volt, s ez csak akkor tűnt fel, hogy mennyire nem egységes az egész, amikor változó színű, nem is póznadrágban, hanem fürdő nadrágban álltak egymás mellett a versenyzők.
Ez volt jellemző a test barnítására is. Ki milyen krémet tudott szerezni, vagy kreálni magának (mert ilyen is volt) olyan színben jelent meg. Különféle színben pompáztunk tehát, változatos színekben állt fel a sor a bírók előtt, s a nem szakszerű világítás még inkább fokozta ezt a kontrasztot.
Volt aki egyszerűen csak Nicoflex-el, rákvörösen, némi napolajjal fényesítve, volt aki más színező krémtől inkább pirosba hajló színben jelent meg, de voltak elfogadható színű barnítások is. (Egy apróság: a verseny szünetében pólóban, melegítőalsóban kimentünk egy közeli restaurantba, valamit inni, vagy harapnivalót venni. A közelben egy kisgyerek végigméri az egyik versenyzőt, kérdi az anyukájától, miért piros a bácsi?)
Hát ilyen is volt. Hallottam igen extrém barnító készítési eljárásokról is, amely ma már nevetséges szinte.
Volt, aki drogáriában arcszínező púdert vett, azt olajjal keverte ki, volt, aki valamilyen vörös égetett kerámia porrátört olajjal elkevert változatával jelent meg.
Én magam nem restelltem otthon megkeresni a színházi sminkest és az általuk használt különféle színező krémekből olyan ideális árnyalatot kevert ki, amellyel bátran lekenhettem magam, sőt, ha külföldre mentünk versenyezni, még csapattársaim is ezt használták.
Visszatérve a konkrét verseny kötelező részére, a háttérből, inkább a versenybírók mögötti területen többedmagammal állva néztük a kisebb kategóriák versenyeit. Igaz, hogy megtanultam a pózokat már korábban a verseny előtt, de hát ahány versenyző, annyi előadási forma, ebből kiindulva a jól kivitelezett pózokat nem volt szégyen utánozni, amely úgyszólván mások tetszését is kiváltotta.
Szerettem volna tetszetős pózokkal versenyezni, és képes voltam a már begyakorolt pózokon úgy javítani, hogy az még látványosabb legyen. Ezeket mind megjegyezve, fejben szinte kivitelezve kerültem sorra a kategóriámmal.
Az első verseny előtti kábulatban már nem nagyon emlékszem, hogy hányan is voltunk a kategóriámban, de mindig igen népes volt abban az időben.
Nem mondok valótlant, ha azt állítom, lehettünk tán 15-20-an. Két csoportban kerültünk sorra, én a másodikkal állhattam fel.
Nagyjából tisztában voltam az első csoport színvonalával, és igen izgultam, mert színvonalas kategória volt.
Végignézve őket láthattam egy-két hiányosságot, amelyet én magam nem szerettem volna elkövetni szereplésem során. Ezzel a tudattal vártam, hogy az én népes, legalább 12-fős csoportom kerüljön sorra.
Ne haragudjatok most ismét szünetet tartok, remélem a következő részt is elolvassák azok, akik kíváncsiak a régi idők versenyhangulatára.
Zimmermann Feri voltam. Üdv mindenkinek. Szevasztok. Rövidesen jelentkezem.
