A régi idők verseny hangulatának megidézésével megpróbálok csínján bánni, mert a visszaemlékezések, főleg ennyi év után, olykor már feledtetik a kellemetlen emlékeket, s hajlamos az ember csak a pozitív és szép dolgokat látni.
Minden eddig leírt részben megpróbáltam a realitás talaján maradni, sok esetben írtam át a már kész szöveget, mert kissé borongósnak tűnt a hangulata, de nem akartam azt a mostoha, nehéz korszakot a maga eredetiségében, egy az egyben ábrázolni.
Hogy kiszolgáltatott, megalázott emberek voltunk abban a totalitárius rendszerben?
Igen, nem vitás, de nem csak mi, sportolók, hanem úgy amblokk, mindenki, és mert benne éltünk, nem éreztük annak súlyát, hátrányát, és mert nem ismertünk jobb körülményeket, nem tudhattuk, milyen lehetne jobban élni?
Ezért nem lenne reális, ha csak magunkra, testépítőkre tekintenék vissza szánakozással, mert végtére is mi azért abban a rendszerben is megpróbáltunk elérni valamit és el is értük.
Egy szervezetet hoztunk létre olyan légkörben, ahol eleinte szinte tűzzel - vassal próbálták irtani az ideológiaromboló tevékenységünket. Ez már pozitívumként értékelendő. Egyébként is megpróbáltam mindig mindent a pozitív oldaláról nézni. Tehát szeretnék továbbra is így tenni.
Az a bizonyos első, sok mindent meghatározó verseny abban az időszakban is hasonló érzésekkel és légkörben zajlott anno, amelyhez foghatót feltehetően minden, benne élő versenyző átérez, legyen akár a mai kor versenyzője is, aki kicsit is értékeli azt, amit elért, amit azért tett, hogy a testépítő sport által egészen más emberré váljon. Talán annyival volt különlegesebb –és nehezebb- időszak a mainál, hogy más volt a társadalmunk politikai helyzete és a sportágunk megjelenése abban a korban, s így mint minden újdonság, amely túl van az elérhető lehetőségek határán, mindenki számára nagyobb érdeklődést váltott ki, mint manapság.
És, hogy én ezt az újdonságot akkor nem kezdőként, hanem már magasabb szinten műveltem, sőt már versenyző lehettem, ez kimondottan büszkeséggel töltött el.
Nem tudom, ki milyen okból kezd el foglalkozni a testépítéssel, de az biztos, hogy nem lesz sétagalopp senki számára, ha eredményesen a versenyzői pályán akar maradni.
Mint minden, amit magas szinten, kifogástalanul akarunk végezni, bizony sokszor kín-keserves, bele kell tenni apait-anyait, áldozatot kell hoznunk, lemondani sok mindenről, vasakarattal, kitartóan, szigorúan önmagunkhoz, tenni a dolgunkat nap, mint nap.
Valamilyen módon látnunk kell, hogy mi a célunk, mit akarunk elérni, mit tűzünk ki magunk elé. És ha némi sikert már elértünk, azt a bizonyos első lépcsőfokot megtettük, az már egy mérce, mely meghatározza a további tennivalónkat.
Márpedig, aki versenyzővé válik, és hatékonyan teszi a dolgát e téren, az megtanul sok mindent a sporton keresztül, azt, amiért fentebb leírtam, hogy átformálja az embert. És azért érdemes a hobby szintnél komolyabban elmerülni ebben a sportban, mert az hozza meg a változást, ez nem jelenti azt, hogy versenyzővé kell válni mindenkinek, de legyen egy rendszer benne, napi szinten töltse be az életvitelemet.
Számomra a hobby szint nem volt megfelelő, többre vágytam, látványosabb változást szerettem volna magamon látni, még a rendszeresség sem volt elegendő, versenyző akartam lenni. Nem igazán fog testileg-lelkileg megváltozni az az ember, aki nem vár el az átlagosnál többet önmagától, aki nem akar ebben a sportban is az átlag fölé emelkedni.
A középszerűség számomra nem nyújtott elégtételt, megnyugvást. Mindig azt mondtam, középszerű emberekkel Dunát lehet rekeszteni. A versenyszellem (nem tudom, baj, vagy nem?) a testépítés megismerésével minden téren eluralkodott bennem, olyan elvárásokat állítottam magam elé, amelyek előtte nem voltak rám jellemzőek.
Rendszert, rendszerességet teremtett az életemben. Egyfajta belső elégedetlenség motivált újabb és újabb eredmény elérésére. Akár a foglalkozásomat, akár csak egy egyszerű hétköznapi dolgot tekintve, ezután mindig mércét állítottam magam elé, hogy én magam ne találjak benne kivetnivalót. Nem másoknak akartam megfelelni, hanem magammal szemben voltam mindig kritikus. Ahogy a szinteken feljebb és feljebb küzdöd magad, rájössz, hogy egyre elégedetlenebb leszel önmagaddal.
És ezért nincs vége sosem, mert javítani valót mindig találni, az élet előre haladtával újabb és újabb kívánalmaknak kell eleget tennünk. Ha szembesülünk a pofonokkal, hogy ez még mindig kevés, ennél még több kell, még jobban kell valamit tennem, mi a hasznos, mi a felesleges, máris ott van a változtatás kényszere, a kihívás, hogy vajon képes vagyok e megoldani, végigvinni mindezt? Ezek az elvárások –önmagunkkal szemben- fokozatosan alakulnak ki, ha van bennünk persze elegendő tűz, vagy megelégszünk egy középszerűséggel, mert ha igen, akkor nincs is miről tovább beszélni.
Folytatás következik!
Zimmermann Feri