Egy birkózó barátom rossz anyagi körülmények közt, napi 2 edzéssel készült fél éven át a Budapesti v.b.-re, ahol kifogott egy rossz sorsolást, és kiesett.
Egy újságíró megkérdezte tőle, ennyi lemondás, ennyi munka, mind hiába való volt, megérte ez neked?
Erre a válasz: milyen lemondás?
Én imádom ezt csinálni, az lenne lemondás, ha nem ezt csinálnám.

Valóban nem keresek vele sok pénzt, de ha nem szeretném, sok pénzért sem vállalnám.
A munka nem veszett kárba, az hogy most nem sikerült, az nem azt jelenti, soha nem fog.
Szerintem valahol ez a lényeg.
Az élsportot szeretni kell, és el kell fogadni az utat is, ami hozzá vezet.

És mivel ez egy önként vállalt dolog, az egyénnek ez nem lemondás, hanem életcél.
A rendszerváltás előtt láttam tehetséges fiatal sportolókat, akiket a Csepel Művekből, a szalag mellől emeltek sportállásba.
Csak a kényelmesebb élet, és a jobb megélhetés ösztönözte őket a sportolásra.

Egyik sem ért el kiemelkedő eredményt, sőt ahogy a sportállás megszűnt, még edzeni sem jártak tovább.
Kis fiú koromban, mikor birkózó voltam, edzés végén nem figyeltem oda, hánykor találkozunk a pályaudvaron, mert vonattal utaztunk a versenyre.
Megkérdeztem az edzőt, Pali bá hányra kell a pályaudvaron lennem?
A válasz: nem kell, ha nem akarsz, ne gyere, de reggel 8 kor találkozunk.
Aki csak a lemondást látja, nem halad messze.
A versenyzés szépségét is látni kell, átélni az élményét, és élvezni.
Pénze később is lehet az embernek.
De előbb csinálja azt, amit szeret, szerintem.
Vida Zoltán