És akkor nézzük, milyen volt maga a verseny. Hogyan zajlott életem első nagy megmérettetése.
Vetkőzzek, melegítsek be, egyek egy keveset, ismételjem át a szabad pózómat? Olyan zavaros lett minden, hogy kapkodni kezdtem. Ráadásul már leadtam a kazettámat is, a zenémet sem tudtam még egyszer meghallgatni. Valóban úgy éreztem, hogy ez tűzkeresztség és ráadásul nem segít senki átesni rajta.
Most vagy elrontok mindent, befejezem és ennyi volt számomra a testépítés, vagy pedig megcsinálom a felkészültségemhez méltó módon, mert tényleg irdatlan sokat dolgoztam érte.
Még ma is fel tudom idézni magamban azt a szinte bénító lámpalázat, a zavart, az izgulást, ami akkor bennem volt. Egyszerűn úgy éreztem, majdnem összerogyok, akkora volt a súly rajtam. Senkihez nem szóltam, nem tudtam mit kezdeni magammal, nem volt senki, aki lelket öntött volna belém.
Rohadt érzés volt, mit mondjak. Ráadásul a nézőtérről olyan hangorkán szűrődött ki, mert már mentek a kisebb kategóriák versenyei és a nézők nem voltak szívbajosak, ha tetszésüket nyilvánították ki.
 A verseny abból állt, hogy a döntőbe jutott nyolc versenyzőt újra egymás mellé szólították, végig pózolták az alapfordulatokat és az izomcsoportok kötelező pózait.
Szinte kihallatszott a nézőtérről az a fel- feltörő üdvrivalgás, amikor egy színvonalasan bekészült versenyzőt vagy egy jó kiállású pózt láthattak. Dübögés, fütty, kiabálás, lányok visítása hangzott és szűnni nem akaró taps.

Egy internetes portálon találtam érdekes információkat az örökzöld dopping témával kapcsolatosan, amit most megosztok a Bodysport olvasóival is, hiszen ismereteink bővítése, vagy felfrissítése mindig időszerű.
A doppingszerek típusai
A dopping szó a dél-afrikai kaffer törzsek nyelvén egy bódító pálinkaféleség neve, melyet kultikus törzsi események alkalmával ittak. Az italtól hol felfokozott idegállapotba kerültek, hol bódultság vett rajtuk erőt.
A szó a 19. század végén átkerült az angol nyelvbe, ahol először dope formájában olvashatunk róla az angliai lóversenyekkel kapcsolatban.
A sportolók a doppingot szellemesen koksznak is hívják, ami egyes magyarázatok szerint a nagy fűtőértékű tüzelőanyagra, más magyarázat szerint pedig a coke (koka) növény nevére vezethető vissza, amelynek levelét manapság is rágják a világ számos részén.
A doppingszereknek alapvetően négy csoportjuk van. Ezek közül a legveszélyesebbnek az anabolikus szteroidok számítanak.
Ezek elősegítik a fehérjebeépítést, felgyorsítják az izomkötegek növekedését. A nőknél többek között szőrösödést, a férfiaknál pedig impotenciát idézhetnek elő.

A legtöbb kezdő testépítő, ha ebben a sportban szeretne versenyezni, rögtön valamelyik ismert versenyző tanácsát kéri, abban reménykedve, hogy segítségével olyan lesz, mint a példaképe.
Persze ez nincs így, nagy valószínűséggel soha nem lesz olyan, és az sem biztos, hogy az idéző jelbe tett sztárok segítségével okvetlen többre haladna.
Én Erdélyben a teremedző segítségét kértem, az Ő segítségével sajátítottam el az alapokat, amiért azóta is hálás vagyok.
Nemrégiben Erdélyben töltött szabadságom során Marosvásárhelyre is ellátogattam, oda ahol egykoron (1985 július 15-én) először léptem át egy igazi hardcore konditerem küszöbét, akkor már 27 múltam, és azóta egy huzamban maximum 3-4 hetes megszakítással, regenerálódási céllal, folyamatosan nyomom a vasat.
Nos, Marosvásárhelyen felkerestem két olyan embert, akik-ámbár ismeretlenek a sportágban, meghatározták testépítő pályafutásomat.
Első, és egyetlen-edzőmet, Kovács"Kopek"Jánost, aki terembe lépésem első napján megmutatta az alapgyakorlatokat, azok szabályos kivitelezését, és azóta egyetlen edzőtől sem kértem edzéstervet, szakirányítást.

Tehát némi lélekbúvárkodás után most már tényleg a régi idők versenyhangulata következzen.
Ott fejeztem be, hogy a Bpest, XI. ker. Bartók B. úti Szpari (Fekete F. féle) teremben lezajlott a kötelező verseny utáni tájékoztató –nem eredményhirdetés-.
Megtudtuk, hogy, ki, milyen rajtszámmal jutott tovább a másnap sorra kerülő szabadon választott, és már közönség előtt zajló versenyre. Minden kategóriából nyolc versenyzőt hirdettek ki.
Azon a szép, nyári, verőfényes vasárnap reggelen igencsak feldobódva indultam a Hegedűs Gyula utcai edzőterembe, ahol a „Langermann klub” versenyzői találkoztak.
Mi baj lehet, jó az idő, jó a hangulat, egy jót versenyzünk és minden Havay, legalábbis zavaromban így próbáltam magam megnyugtatni. Azért titokban, meglehetősen nagy adagban ott volt a feszültség, egy zabszem sem fért volna a fenekembe.
A régi, lestrapált épülettel körülvett zárt udvaron gyülekeztünk, egy-egy lakó a folyosó korláton könyökölve ismerősként üdvözölt bennünket. Nem volt hangulatunk lemenni a dohos szagú, amúgy is már minden zeg-zugában ismert pince edzőterembe.
Voltak itt versenyzők, edzőtársak, akik nézőként, vagy éppen segíteni jöttek velünk. Poénkodtunk, idióta viccelődéssel szurkáltuk egymást, a verseny várható eredményéről voltak hülye latolgatások. Ezek a komolytalanságok elvonták a figyelmet a közelgő verseny izgalmáról, de amint abba maradtak, gombócként ugrott össze a gyomrom.
Ezt még súlyosabban éreztem, amint felszálltunk arra a villamosra, amellyel a Corvin moziig mentünk, mert amint felszálltunk, már a nagy zaj miatt nem beszélgettünk, mindenki magába mélyedve nézelődött. Az akkori Budapest még jóval élhetőbb formáját mutatta azon a vasárnap délelőttön. Gyér az autóforgalom, a villamosokon egy-egy ember utazott unottan, az utcákon gyalogost is alig lehetett látni. Igazán idillikus vasárnap délelőtt volt.
Egyre fokozódott az izgalom bennem, ahogy közeledtünk, s amikor megérkeztünk gyalogosan, nem túl messze a mozitól már látható volt, hogy az előtte levő téren már nagyon sok ember gyülekezett. Életemben nem volt részem még ilyet érezni. Azután még jó néhány verseny előtt szerencsére átélhettem hasonlókat.