2009. november 22., vasárnap 19:47

Régi idők versenyhangulata: testépítés vagy erőemelés?

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)
Előző cikkemben említettem, hogy a kezdetekben az erőemelés és a testépítés szorosan összefüggtek egymással. Mindkét sportág az életben maradásért küzdött, és el kellett érniük a társadalmi elismerést, vagy legalábbis megtűrést.
Erre eleinte közösen több esélye volt mindkét sportnak, bár mindig tudtuk, ez két különböző sportág, és nem lehet egyszerre mindkettőt magas szinten művelni.
A termekben az edzések is ennek megfelelően zajlottak. Együtt küzdött a súlyokkal testépítő és erőemelő, aztán egy-egy verseny előtt dőlt el, ki merre hajlik. Ez nem volt ideális megoldás, de felszerelés és terem hiányában még nem beszélhettünk szakosodott klubokról. Gyakran futott be az ember zsákutcába, ha nem volt kellőképpen elkötelezett egyik, vagy másik sportág iránt.
Ha az én példámból indulok ki, azt mondom, engem hidegen hagyott az a látvány, hogy míg én l20-l30 kg-ig mentem fel egy-egy mellnapon, addig mellettem l60-l80kg-os súlyokkal birkóztak.
Eldönthettem volna, hogy én is azon az úton fejlődjek, amellyel nagy súlyú edzéseket végzek, vagy arányos, kidolgozott izmos testet választok.

Kezdetben nagy volt a dilemma sok fiatal számára, én viszont, ha a régi nagy profi testépítők fotóit láttam, azonnal tudtam, ez az én utam. Ma már nem kérdés, hogy alkatomnál fogva ezzel jártam jól.
Természetesen ezekben az időkben próbálgattuk szárnyainkat mindkét területen, én egyetlen erőemelő versenyen vettem részt, a Lovász Gyuri féle ATLAS-által, Gyulán valamikor l982-83 környékén rendezett versenyen, ahol csapattal indultunk, testépítők lévén egy 4. hellyel fejeztük be, ahol én 85-kg-os testsúlyommal l50 kg-os fekve nyomást, 205 kg-os guggolást és 200 kg-os felhúzást produkáltam.
Mit mondjak, a halálom volt ez a verseny, azt tudtam, már a guggolás után, hogy még egyszer az életben ilyet nem csinálok. Csak az akaraterőmnek köszönhetően nem adtam fel, de kín volt azt az egészet végigvinni. Amikor egyet, és maximumot kell teljesíteni.
Miközben guggoltam arra gondoltam, csak élve ússzam meg ezt, már ott azonnal megbántam ezt a kis tévedést. Gyanítom, hogy nagyobb volt bennünk a virtus, mint a felelősségérzet. Egyszerűen nem gondoltunk bele (legalábbis én), hogy milyen következményekkel járhatott volna ez a kiruccanás.
De hát próbatételnek jó volt, és persze leckének is, mert utólag belegondolva, mivel nem ilyen felkészüléshez voltunk szokva, akár súlyos, maradandó sérülést is szerezhettünk volna.
Nem tudott rám nagy hatást gyakorolni az az extrém eset sem, amikor az egyik ipari tanuló sportolóm (erőemelő lett mondanom sem kell) harmadéves létére, lehetett l6-l7 éves, igen jó adottságokkal rendelkező gyerek, (260 kg-ot tudott guggolni) egy építkezési munkahelyen, virtusból, fogadásból l0 m-re a vállán elvitt egy 4-mázsás beton áthidaló gerendát. Többen adták fel a vállára és, mint ahogy a guggolásnál használjuk a súlyzó rudat, a csuklyás izomra fektetve, remegve, küszködve, de elvitte a célig. Néhány évvel ezelőtt még erősember versenyen is indult, de ma már nem edz ilyen szinten.
Ez a fajta, fenti megoldás, a közös edzések, nem volt tökéletes, mert borzasztóan elterelte felkészülés során a figyelmet, ha valaki pl. maga mellett egy ellentétes módszer szerinti edzést látott.

Ilyen körülmények között edzettem abban az időben, amikor már budapesti, főiskolai éveimet befejezve, visszatértem városomba, Békéscsabára.
A másik negatív élmény az volt, hogy hiányzott a fővárosi edzőtermi hangulat, bármilyen kezdetleges volt ott is a felszerelés. Az ott szerzett barátok, a város, és az a tény, hogy mégiscsak az egész testépítő sport hazai központja közelében lehetek, hosszú ideig lehangolttá tett.
Éreztem, hogy az eredményességem forog kockán, amikor kikerültem abból a körből, mert benne voltam egy olyan vérkeringésben, amely évekig meghatározta a magyar testépítést, azt ugyanis, hogy abban az időben Budapest centrikusság volt a jellemző.
Korábban már említettem, hogy vidéki, magas szinten versenyző sportoló szinte nem is volt, akik vidéken készültek, mind budapesti klubok színeiben versenyeztek.
Ha én nem Budapesten tanultam volna, nekem is valamelyik fővárosi teremhez kellett volna igazolnom, hogy sikeresen szerepelhessek a versenyeken, a vidéki termeknek egyszerűen nem volt hírnevük.
Magamra maradtnak éreztem magam, annak ellenére, hogy edzőtermet is vezettem, és 50-fős létszámmal dolgozhattam.
És akkor mégiscsak megcsillant a remény, hogy kereshetek valamit a magyar testépítés élvonalában.
Soha nem gondoltam volna, hogy az a sportember, aki az időtájban már sztár volt, szinte egész Európában, számított rám, mint egy olyan színvonalas, magyar válogatott keret egyik tagjára, akit nyugodtan benevezhet nemzetközi versenyekre, nem fog szégyent vallani.
Mert már akkor is győzni mentünk külföldre.
Bitter Pista volt az, aki nevét a magyarországi testépítés palettáján csupa nagybetűvel kell leírni, felkért, hogy csapattagként vegyek részt velük a külföldi versenyeken. (és azt hiszem sikerült is megfelelnem az elvárásainak)
Ezek az évek, ezek a versenyek mindenképpen hozzájárultak a versenyformám javulásához, magas szinten tartásához.
Önbizalmat kaptam újra, távlati célok elé állított, hogy igenis befuthatok egy bizonyos testépítői karriert, ha már olyan megtiszteltetés ért, hogy egy válogatott keret tagja lehettem, címeres melegítőt húzhattam magamra, ezt csak megbecsülni lehetett.
Egy célom volt, szívvel-lélekkel eredményesen versenyezni, eredményeimmel bizonyítani, hogy jól döntöttek, amikor meghívtak a válogatott csapatba, ez nekem akkor a mindent jelentette.


Üdv mindenkinek. Zimmermann Feri.
Megjelent: 121 alkalommal