Pl. az elhízás, már gyerekkorban is. Ez azonban önbecsapás. Ha egy kicsivel többet és célszerűbben foglalkoznánk az egészségünkkel talán némi idő-ráfordítással a hátrányból akár előnyt is kovácsolhatnánk.
Elnézem egy-egy vásárlás alkalmával a felnőtt vásárlók kosaraiban, bevásárló kocsijukban maglapuló ételeket, vagy azok alapanyagait.
Mit mondjak, siralmas.
A pénztárgép végösszege néha tízezer Ft, körül mozog és csapnivaló, válogatás és tervek nélküli bevásárlásokról árulkodik.
Pedig a végösszeg alapján, akár az egészségét is figyelembe véve az illető meg is tervezhetné, céltudatossá tehetné ezt a procedúrát.
Mert ott látom a cigarettát, a söröket, vagy a borokat is, de hát azért, hogy a gyerek se dünnyögjön, kap ő is valamit, ami igen finom, de roppant kalóriadús, amely csoki, cukor, csipsz, vagy egyéb energiabomba formájában lapul a kosárban, és amelyek valljuk meg manapság komoly pénzeket vesznek ki a családi kasszából.
Ezeket a plusz kiadásokat ellensúlyozandó, nyilvánvalóan más, talán lényegesebb dolgokon kell spórolni, így aztán maradnak az egyszerű, olcsó, minőség nélküli –csak tömjük meg a hasat- címszóval illethető, válogatás nélküli szükségétkezések.
Ilyenkor elnézem azokat is, akik így vásárolnak.
Hát nem formás, feszes fenekű fitnesz ladyk, vagy erőtől duzzadó izompistik.

Nem kell persze, hogy mindenki az legyen, de nagyon kritikán aluli a testkultúránk.
Azt sem mondom, hogy mindenki sportoljon, de a mértéktelen, szelektálás nélküli étkezés eredménye az utcán látható.
Tekintve, hogy egy gyerek ilyenformán is kiszolgáltatott, azt is mondhatnám, hogy a szülő felelőssége a gyerek fizikai (persze a szellemi) állapotáról is gondoskodni, máris elgondolkodtató a kérdés, jó irányba vezet e, az ilyen hozzáállás?
Azonban, kitől várható el az ilyen gondolkodás, ha még önmagáról sem képes egészségesen gondoskodni.

Bennem sokszor felmerült már az a kérdés, hogy milyen sok ember neveli ösztönösen a gyerekét, miért lennének véletlenek ezek a félresiklott életek?
Az biztos, fárasztó dolog másról felelősséggel odafigyeléssel gondoskodni, törődni.
Mert, valljuk meg, nem lehet mindent a kevés pénz kontójára írni.
Az idézetek:
„Noha a szülők szeretnek valami betegséget találni az extrém elhízás magyarázataként,
valójában igen ritkán áll mögötte szervi probléma.
Az, hogy valójában hormonálisan kövér egy gyerek, az néhány vizsgálattal tisztázható.
Ha normális a pajzsmirigy és mellékvesekéreg működése, táplálkozási szokások változtatásával, ha hetente csak egy órát is de mozog, akkor tényleg fogyni lehet.
Az elhízás hátterében legtöbbször rossz táplálkozási szokások állnak.
Minden családban van egy saját testséma, amelyet természetes módon vonatkoztatnak a gyerekre is.
Ha az anya modell alkatú, kövérnek tartja a természetesen gömbölyded lánykáját is.
Míg ha a családban mindenki túlsúlyos, az extrém kövér gyereket sem fogják kórosnak tekinteni, erről, azaz a változtatásról meg kell győzni a szülőket.
Természetesen sokk kövér szülő tisztában van az egészségügyi kockázatokkal, azonban sok esetben a felelőtlenség, a nemtörődömség miatt nem lépnek az egészséges életmód felé.”
Most, hogy egy magánéletbeli problémát is idézzek, (na, nem az enyémet) arra próbálok rávilágítani, hogy mennyire fontos felismerni a saját igényemet is akár a szülői akarat ellenére, ha már tőle nem várható el és eléggé határozott vagyok, hogy már magam döntsek.
„Az a legnehezebb, amikor a pszichés evés gyanúja dereng fel a háttérben.

Anyám gyönyörű nő volt, mindenki szerelmes volt belé, meséli a 19-éves Hajni.
14-éves koromig –mondja- négy pasi akart az „apukám„ lenni.
Anyám mindig más dolgokkal volt elfoglalva, nem velem.
A karrierjével, a szépségápolással, a barátnőivel. Többnyire a nagyinál töltöttem a napot, aki mindig azt főzött, amit szerettem.
Amikor anya hazaért, hozott nekem édességet, és csinált valami különleges vacsorát.
Nagyon kreatív volt az ételek elkészítésében.
Azt vallotta, hogy a férfiakat elsősorban a hasuknál kell megfogni, és ezt a szabályt rám is alkalmazta.
Nyolc éves koromban már meglehetősen dagi voltam.
Ez nem tetszett neki, szégyellte, hogy kövér a lánya.
Elkezdett fogyóztatni, ami persze csak olaj volt a tűzre, zugevő lettem, hazudoztam.
Minél többet csúfoltak az iskolában, annál többet ettem.
Úgy kezdtem lefogyni, hogy hetedikben jött egy új tesi tanár, aki fölfedezte, hogy egész ügyesen bánok a labdával, és szólt, menjek le a délutáni edzésekre.
Nagyon igyekeztem megfelelni, persze mert szerelmes is voltam belé, de délutánonként az udvaron gyakoroltam a labdavezetést.
Rettenetesen nehéz volt, de megálltam,hogy edzés után ne egyek mást csak gyümölcsöt, úgyhogy gyorsan mentek le a kilók.
Tovább az idézet:
„A pszichés evés mögötti családi okokkal a szülők általában nem szeretnek szembesülni,
hiszen ilyenkor elsősorban a gyerekkel van baj.
A szorongó iskolásnak, aki 10-kilót hízik egy év alatt a megfelelési kényszer nyomása alatt, nehéz a dolga, hiszen a diétát be lehet tartani, de sokkal nehezebb megoldani egy súlyos élethelyzetet.
A kövérség nem csak azért baj, mert például csúfolják, kirekesztik a társai, hanem azért
is, mert beláthatatlan egészségi problémákat hoz magával.
Komoly akaraterő próba nem csak a gyerek, hanem az egész család számára.
Nem lehet megvonni a gyerektől a kólát, a csipszet, ha a szülő megenged magának vacsora után egy sört, vagy egy pohár bort.”

Eddig tartottak az idézetek, amelyhez annyi hozzáfűzni valóm van, hogy kétféle fogadta- tással találkoztam edzőtermi pályafutásom során.
Az egyik az volt, amikor a gyerek elmondta nekem az edzőteremben, hogy a szülei kerek-perec kijelentették, hogy márpedig azt eszed, amit eléd teszek, mert erre én keresem meg a pénzt, majd ha önálló leszel, olyan étkezési irányt veszel, amilyet jónak látsz.
A másik, amikor csakugyan, szereteten alapuló családi beszélgetéssel sikerült a gyereknek meggyőzni a szüleit –de erről már korábban is írtam-, hogy az önellátó, gazdálkodással foglalkozó család, a fiatalember sportbeli fejlődését figyelembe véve tényleg elősegítették étkezési igényeit és ennek megfelelően jelentősen fejlődött is a testépítésben.
Az idézetek előtti részben a szülői felelősségről írtam, de azt nagyon sajnálom, hogy ez a fajta életmód szemlélet amelyet, mi testépítők követünk, borzasztó nehezen jut el a médián keresztül az emberek tömegeihez.
Úgy látom, hogy vannak ugyan ilyen jellegű írások, mint a fenti, de amilyen rossz a fiatalok fizikai állapota, ezt szüntelenül hangoztatni, sulykolni kellene, mert egyelőre túl sok akarat és elmozdulás nem vehető észre a sportos életmód megszerettetésére, lassú változásnak pedig egyáltalán nem lehetünk tanúi.
Nem elvonni kellene a pénzt a kultúrától, a sporttól, hanem kőkeményen bele invesztálni, mert úgy tudom erre a célra EU-s támogatás is fordítható.
Ha minden igaz, ezek a fiatalok lesznek a jövő felnőttjei, munkavállalói, amennyiben képesek lesznek egyáltalán ezzel a gyenge állapotukkal munkát vállalni.
Köszönöm, hogy elolvastátok az írásom és okulásul a hasonló esetekre, legyetek toleránsak az ilyen fiatalokkal szemben az edzőtermekben, mert még igazi kihívás is lehet egy puding testalkatból egy jó testépítő fazont faragni.
Lehetetlennek tűnik, de volt már sikeres példa erre is. Az pedig kifejezetten jó ajánlólevél az edzőterem számára, ha egy ilyen –átalakult- fiatal viszi az emberek közé pozitív hírünket. Szevasztok.
Üdv minden bodysport olvasónak. Zimmermann Feri